Tánc

A magyar tánc két korszak néptáncából alakult ki.

Martin György kitűnő néprajzi szakértő szerint a magyar táncok két kategóriába sorolhatóak. Az első a középkorban kialakult táncok, míg a második a 18. és a 19. században létrejött táncok. Gyakran említik, hogy a magyar táncokra az improvizáció a jellemző. A paraszti táncot egyáltalán nem kötött szabályok szerint járják, a táncos lépéseit a hangulata és a találékonysága jellemzi. A legfontosabb stilisztikai jellemzője a Kárpát-medencei táncoknak a szokatlanul nagy mennyiségű személyes improvizáció. Az elmúlt két évszázadban megfigyelhető a magyar tánc egyéni, más táncokkal össze nem hasonlítható jellege. Ez a tánc annyira egyéni és olyan sok benne az improvizáció, hogy nagyon nehéz bármiféle szabályt felállítani rá. A néptánc kutatók szerint ez az egyéniség egyfajta költői kifejezésmód a táncban megjelenítve.

Berzsenyi Dániel írta a néptáncról:

"Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,

Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt."

Az alábbi idézet pedig Arany János Öldöklő angyal című verséből való:

A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével teljesen eltér más nemzetek táncaitól. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinak uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. Mialatt a férfi táncol, a nő vagy mozdulatlanul szemléli őt, vagy egészen kis mozdulatokkal mozgatja magát a férfi táncának hatása alatt. Ez az összhang szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság, magabiztosság, kitűnni akarás; a leány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet.

A magyar tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el. A magyar néptáncok sajátosságaihoz tartozik az is, hogy férfi leánnyal összefogódzkodva ritkán táncol. A legény legtöbbször a leány előtt figurázik, ügyességét mutogatva, majd elkapja a leányt és csak akkor fordulnak egy párat összefogódzkodva. Sajátsága még a csoportos figurák többszöri megismétlődése. Ebben vidékenként vannak eltérések, de abban minden táj népe megegyezik, hogy háromnál kevesebbszer nem végzik a figurákat.

Az alkalomhoz kötött táncok a magyar néptánc-kincs egyik funkcionális csoportját képezik. Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep céljának kifejezői. Vannak köztük olyan sajátos táncok, amelyek nemcsak funkcionális, hanem formai és zenei tekintetben is elkülönülnek a szórakoztató és bemutató jellegű táncoktól. Ezeket a magyar néptánc-kutatás rituális vagy szertartásos táncoknak nevezi. Egyes táncok célja elsődlegesen az ősi termékenységvarázslás, a megtisztulás vagy a bajelhárítás. Más ősi magyar táncok a fölavatást, a közösségbe való befogadást, a tiszteletadást szolgálják, vagy valamilyen társadalmi csoporthoz való tartozást fejeznek ki. A magyar tánchagyományban aránylag kevés olyan tánc él, illetve élt, amely csak rituális funkcióban fordult elő. (Forrás: Wikipédia, Kiszely István: A magyar nép őstörténete)

Néptánc fajták

• Ugrós: A magyar néptánc-kincs régi stílusrétegének egyik legfontosabb tánccsaládja az ugrós, amely egyben egy régi, közös kelet-európai és Kárpát-medencei tánccsalád nyugati és déli tagja is. E táncokat a paraszti táncrend szerves részeként ma már alig találjuk meg, csupán lakodalmi menettáncként, szertartásos vagy játékos funkcióban használatosak
  
  
• Karikázó: A csoporttáncok egyik átfogó műfaji formai osztályát az ún. lánc- és körtáncok jelentik. A táncosok egymással összefogódzva (kéz-, váll-, derék- vagy övfogással) mintegy láncot alkotnak. Az összekapcsolódás meghatározza e táncok alapvonásait: motívumkészletük egyszerű és csekély, szerkezetük kötött vagy félig szabályozott.
  
  
• Csárdás: A csárdás hagyományos magyar néptánc (az elnevezés a ’csárda’ szóból ered, melynek jelentése: kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, amiben büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak. A csárdás páros tánc, a férfi és nő legtöbbször összekapaszkodik. Amikor mégis különválnak, csalogatásnak nevezzük, ezt főleg az erőfitogtatás, incselgés tölti ki.
  
  
• Verbunkos: A verbunkos német eredetű szó, a Werbung fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Tempója váltakozva lassú és gyors, figurái virtusosak. A verbunkos nótánál a figura néha hosszabb volt, mint maga a tánc. Huszárok járták, mikor a verbunk elindult, kezükben a mindig telt boros flaska.
  
  
• Legényes: A legényes az erdélyi magyarság nem székely népcsoportjai által táncolt fejlett férfitánc-típus. A legényes táncok tempója gyors, zenéje dűvő kíséretű hangszeres zene, szinte kizárólag csak instrumentális. Eredetileg a táncrend nyitótáncaként táncolták, a páros táncok elkezdése előtt. A legényes szóló, illetve csoportos táncként is előfordul. A nők a legényes tánc alatt kis köröket alkotva csujogatnak.
  
  

Forrás: Wikipedia