A magyarok hite – A kereszténység és a történelem

A magyarok eredetével kapcsolatban két ellentétes elmélet létezik. A Vámbéry Ármin által kidolgozott elmélet szerint a magyarság török eredetű nemzet, míg Hunfalvy Pál és a legelterjedtebb álláspont szerint a magyar nyelv finnugor eredetű, ezért a magyarok őshazája valahol az Ural hegység környékére, illetve az Ob, Irtis, Káma és a Volga folyók közötti területre tehető. A török szavak jelenlétét a magyar nyelvben a magyarok vándorlásaival magyarázzák, miszerint egy ideig magasabb civilizációjú török törzsek közelében laktak, akiktől sok új szó épült be a magyar nyelvbe. Bizánci írók először a kilencedik század közepe táján tesznek említést a magyarokról, akiket töröknek neveznek; ekkor a magyarok Levédiában éltek a Don folyó jobb partján. Ezekben az időkben kezdték portyázó útjaikat az alsó-dunai területeken, néha egészen a német birodalomig. A Besenyők támadásai miatt a magyarok elhagyták Levédiát és két részre szakadva a többség nyugat felé indulva a Duna, Dnyeszter és Bug folyók közötti területen telepedett le, míg a kisebbség visszatért a Volga folyó távolabbi oldalához. A Bizánci írók a magyarok által elfoglalt területet Atelkuzu (Etelköz) néven említik. Alig telepedett meg a magyar nemzet az etelközi új hazában, máris szövetséget kötöttek VI. León görög császárral a szomszédos bolgárok megtámadására, akiket 894-ben sikerrel legyőztek. Ezután Simeon bolgár uralkodó szövetségre lépett a besenyőkkel, akik súlyos csapást mértek a magyarokra. A vereség hatására a magyarok nyugati irányban elhagyták az Etelközt és 895 táján letelepedtek a Kárpát-medencében, a mai Magyarország területén.

A magyarok a Duna mentén telepedtek le s főként a nyugati oldalon és szarvasmarha tenyésztéssel kezdtek el foglalkozni. Ebben a térségben alakultak ki az első városok, amelyek közül a legfontosabbak Székesfehérvár és Buda. Árpád 907-ben bekövetkezett halála után újra kezdték a portyázó, fosztogató hadjáratokat, rendszeresen támadva a nyugati országokat, Németországot, Franciaországot és Itáliát. Ezek a támadások folyamatosan tartottak Zoltán (907-947) és Taksony (947-972) uralkodása alatt is egészen addig, míg fel nem vették a keresztény hitet Géza fejedelemsége alatt. Amikor a magyarok birtokba vették az ország területét, már akkor egy erős szláv katolikus egyházzal találkoztak Pannónia nyugati részén, ahol a keresztény hit már elterjedt, köszönhetően német és itáliai papoknak. A magyarság a kereszténység ismeretét rajtuk keresztül és a megtámadott nyugati országokon keresztül kapta. Géza fejedelem békét kötött a németekkel és megtiltotta a kalandozásokat.

Egyes feltételezések szerint a kereszténység elterjedése Magyarországon Konstantinápolyból származik, mert Bulcsú és Gyula vezérek elfogadták a görög katolikus hitet. Azonban bizonyítható, hogy a kereszténység valójában a nyugati országok felől érkezett és Géza fejedelemsége alatt terjedt el Magyarországon. Géza fejedelem rájött, hogy ha az ország továbbra is pogány marad, nagy veszélynek teszi ki magát a keresztény országok felől. Házassága Adelaiddel, a lengyel fejedelem testvérével, közelebb hozta őt az egyházhoz és a megkeresztelkedésében is nagy hatással volt rá. Adelaid szorgalmazta Szent Adalbert prágai érsek Magyarországra érkezését is 985-ben, hogy megkeresztelje Gézát és fiát Vajkot, aki a keresztségben az István nevet vette fel. Ugyanebben az időben Géza népének jelentős része magáévá tette a katolikus hitet. Tény, hogy Adalbertnek többször is újra kellet kezdenie az egyház megszervezését, mert az emberek felvették ugyan a keresztény hitet, de megtartották pogány szokásaikat. Mégis mindezek ellenére az új hit tovább terjedt az emberek között.

Az ország tényleges átalakítása és az egyházak megszervezése Géza fiának, Szent Istvánnak a nevéhez fűződik. Az apjától örökölt nomád államból három év alatt keresztény királyságot formált. István házassága Gizellával, Henrik bajor herceg testvérével, hatalmas lökést adott a katolicizmus elterjedéséhez. Nagy számban érkeztek Németországból papok, nemesek és lovagok, akik Magyarországon letelepedtek és segítették Istvánt az ország keresztény hitre térítésében. Sok akadály merült fel ez idő alatt és a hittérítés leginkább a kard erejével folyt, aminek nem mindenki örült. A kereszténység megjelenése és az idegenek beáramlása az országba egyesek szerint veszélyeztette a nemzeti érdekeket. Az uralkodó mellett megjelenő új telepesek látszólag nagy befolyást szereztek a kormányzásban. Ennek hatására hamarosan lázadás tört ki Koppány vezér vezetésével, de ezt hamar leverték a külföldi lovagok segítségével. Ezek után mind Szent István, mind a katolikus egyház megerősítette pozícióját az országban. A győzelem feletti hálája jeléül István megépíttette a Pannonhalmi Apátságot. István győzelmét a pogányok felett nagyszámú német, francia és olasz egyházi személyek érkezése követte, ami szintén nagy segítség volt a keresztény hit elterjedésében.

István kötelezettséget vállalt arra, hogy kiépíti az országban az egyházi szervezetet. Az ország és az egyház függetlenségének biztosítása végett 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot Rómába küldte, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon, akitől koronát és apostoli áldást nyert. Asztrik visszatérése után Istvánt Székesfehérváron királlyá koronázták. Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független magyar királyság. István megkezdte az egyházi szervezet kiépítését, püspökségeket szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A feltehetően István-i alapítású egyházmegyék a következők: az esztergomi, a veszprémi, a győri, az erdélyi, a pécsi, a kalocsai, az egri, a csanádi, a váci és a bihari. Ezek közül kettő, az esztergomi és a kalocsai, érseki rangra emelkedett. Koppány legyőzése után korábban tett fogadalmának megfelelően István folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését. Ezenkívül megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot.

Annak érdekében, hogy a papság támogatását megszerezze, kiadott egy rendeletet, mely szerint minden tíz település építsen egy templomot. Ehhez biztosította a földterületet és az embereket. A király minden szükséges felszereléssel ellátta az elkészült templomot, míg a püspök kiválasztotta a papokat és biztosította a szükséges könyveket. István törvényei tartalmazzák a szertartásokon való részvételt és az egyházi ünnepek és böjtök megtartását is. Ezeknek a törvényeknek a segítségével Istvánnak szinte egész népe felvette a keresztény hitet, bár uralkodása alatt többször is fel kellett lépnie a lakosság körében még létező pogány mozgalmak ellen. Ezek a felkelések, bár politikai jellegűek voltak, azért erősen támadták a katolikus hitet. István képes volt ezeket a felkeléseket elnyomni és remélte, hogy az egyház nem fog több akadályba ütközni. István halála után zűrzavar és az örökösödés feletti háborúskodás jellemezte az országot, majd Orseolo Péter és Aba Sámuel viharos uralkodása következett 1038 és 1046 között. A nemzet egy része visszasüllyedt a régi pogányságba, majd 1046-ban fel is lázadtak a katolikus vallás ellen, amikor is Gellért püspököt elfogták, és kétkerekű taligán a Kelen-hegyre vontatva, onnan a mélybe taszították. Az új király I. András tudatta alattvalóival, hogy szilárdan ragaszkodik az első király emlékéhez, uralmát a szent istváni alapokra kívánja építeni, vagyis első feladata a keresztény hit és az egyház helyzetének megszilárdítása volt. Halála után a lakosság egy kis része, amely még mindig pogány maradt, fellázadt a kereszténység ellen, de ezt I. Béla király (1060-1063) leverte. 1063 szeptemberében a német csapatok Salamonnak a trónra való visszahelyezése érdekében az országra törtek. Béla a dömösi királyi kúriában balesetet szenvedett és súlyosan megsebesült, majd nem sokkal később meghalt. Salamon király (1064-1074) és I. Géza király (1074-1077) uralkodása alatt az ország belső viszályoktól volt hangos, és ez idő alatt a keresztény hit nagy kárt szenvedett, az egyházi fegyelem romlott és nagyon sok visszaélés történt.

Szent László (1077-1095) és Kálmán (1095-1114) uralkodása alatt az egyházat megreformálták és rendeleteket adtak ki a visszaélések megszüntetésének érdekében. Különösen a szabolcsi zsinat (1092) foglalkozott az egyház ügyeivel. Rendeleteket hozott a papok házasságával kapcsolatban, melyek szerint az első házasságban élő papok számára ideiglenes engedélyt adott a házasság fenntartására, és csak a másodszor nősült áldozó- és szerpapokat ítélte az életközösség felbontására. Rendelkezettt a zsinat az ünnepek, böjtök megtartásáról, templomok újjáépítéséről és a szentek ünnepeiről is. Döntéseket hoztak még a mindig jelenlévő pogányság szellemisége és szokásai ellen is. Horvátország meghódítása után László megalapította a zágrábi egyházmegyét. László nevéhez fűződik a bihari püspökség központjának Váradra történő áthelyezése, a kalocsai érsekség központjának Bácsba vitele, valamint Gyulafehérvárnak az erdélyi püspökség székhelyéül való kijelölése. László törvényei bizonyítják, hogy a király nagy gondot fordított a templomok felújítására, illetve új plébániák alapítására. Jelentős támogatást nyertek László korában a királyi apátságok is. A XI. század végén a legtöbb monostorunk élvezte László bőkezű adományait. László nevéhez fűződik 1091-ben a somogyvári bencés apátság alapítása. Bihar megyében László fából monostort építtetett, s a szentjobbi apátságot adományokkal látta el. A későbbi hagyomány Lászlóhoz kapcsolta Kolozsmonostor és Báta monostorának alapítását is. Uralkodása ideje alatt sikeresen ellenállt a pogány kunok támadásainak, akik többször próbáltak az országra törni. Lászlót halála után Könyves Kálmán követte a trónon. Kálmán a pápapárti irányzat híve volt. Törvénykönyve rendelkezett a püspökök beiktatásáról, az egyházi tulajdonjogról, a püspökök katonai szolgálatáról és még sok egyházat érintő kérdésről. 1106 októberében a guastallai egyetemes zsinaton lemondott az egyházfő javára a magyarországi főpapok kinevezési jogáról. VII. Gergely pápa reformjait Magyarországon is bevezették. Az ő pápasága alatt végrehajtott cluny-reform a cölibátus bevezetésével és a simónia tilalmával helyreállította a pápaság tekintélyét, és megerősítette az egyházat. Könyves Kálmán utódai a trónon, II. István (1114-1131), II. Béla (1131-1141), II. Géza (1141-1161) és III. István (1161-1173), állandóan harcban voltak a bizánci birodalommal Magyarország nemzeti függetlenségéért. Ezek a háborúk ugyanakkor nem akadályozták az egyház növekedését. Az egyik legfontosabb eseménye ennek a korszaknak a III. Esztergomi zsinat (1169) volt, ahol törvénybe iktatták, hogy a püspökök nem helyezhetőek át a pápa hozzájárulása nélkül. A betöltetlen egyházmegyéknél kivette az irányítást a hozzá nem értők kezéből, és ígéretet kapott a királytól, hogy az egyházi épületeket csak háború esetén használhatják és csak akkor, ha azt a püspök engedélyezi. Ez abban az időszakban történt, amikor Magyarországon ciszterciek, premontreiek és Szent János lovagjai telepedtek le. A 13. században ezeket követték a domonkosok, majd a ferencesek. Nagyjából 1150 szász katolikus hitű telepes érkezett Észak-Magyarországra és Erdélybe. A ciszterciek száma gyorsan nőtt III. Béla (1173-1196) uralkodása alatt Magyarországon, mert a király megadta nekik ugyanazokat a kiváltságokat, melyeket Franciaországban élveztek. III. Béla halála után két fia (Imre, András) között trónviszály kezdődött, amiből Imre herceg (1196-1204) került ki győztesen. Az uralkodó tekintélye csökkent, a király földosztó politikát folytatott, így a királyi birtokok csökkentek. Halála után testvére, II. András került a trónra. II. András (1205-1235) uralkodása alatt élte meg az ország szinte a legszomorúbb éveket az Árpád-ház korában. A királyi udvar ugyanis tele volt idegenekkel. A száműzetésből visszatért feleség, Gertrúd királyné, nem csak férje fölött uralkodott, hanem tulajdonképpen az egész ország fölött. Mindehhez társult még a királyné féktelen pazarlása és laza erkölcsisége is, amellyel a királyi hatalmat a lejtő szélére sodorta. A mellőzött és hatalmukban megcsorbított főrendek összeesküvésére került sor, amikor is a király távollétét kihasználva, 1213. szeptember 23-án a pilisi erdőben Gertrúd királynét meggyilkolták. II. András 1217-ben teljesíteni igyekezett apja, III. Béla kívánságát és szentföldi hadjáratra indult. Ez a hadjárat egyébként semmiféle katonai eredménnyel nem zárult, a király azonban mégis felvette a "Jeruzsálemi Király" címet. Nem véletlen, hogy ebben a hanyatló társadalmi helyzetben született meg 1222-ben a magyar nemesség által kikényszerített első olyan levél, nevezetesen az Aranybulla, amelyben pontosan rögzítve lettek a királynak és a nemességnek a jogai. A pápa hatalmán felbuzdult Róbert esztergomi érsek egyre szélesebb jogkört akart kicsikarni a magyar királytól. II. András azonban nem teljesítette az egyházfő kérését, sőt az egyházi birtokok egy részéből továbbra is a magyar király részesedett. Róbert úgy ítélte meg, hogy a király nem tartja be neki adott szavát és a következő évben, 1232-ben bosszúból egyházi tilalom (interdiktum) alá vette az országot, ami azt jelentette, hogy bezárták a templomokat és az elhunytakat nem temették el egyházi szertartás szerint, a fiatalok pedig nem tudtak házasságot kötni. II. András halála után fia, IV. Béla (1235-1270) került a trónra. Azonnal megkezdte az apja által adományozott birtokok visszavételét, ám ezzel magára haragította a főurakat. A tatár seregek Batu kán vezetésével 1236-ban indultak Európa meghódítására. A magyarok értesültek erejükről és kegyetlenkedéseikről, mégsem vették komolyan a veszedelmet. A döntő ütközetet 1241. április 11-én vívták a csapatok a muhi pusztán. A magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A tatárok elpusztították szinte az egész országot, több ezer embert mészároltak le, több száz templomot kifosztottak és tettek a földdel egyenlővé, és hat egyházmegyénk is majdnem teljesen elpusztult. Következésképpen, amikor a tatárok elhagyták az országot, Béla király kénytelen volt megkezdeni az átszervezést mind egyházi, mind világi téren. A tatárok kivonulása után megkezdődött az ország újjáépítése. Megfigyelte, hogy a tatárok a kőből épült várakkal és a kőfallal körülvett városokkal nem boldogultak, ezért tudatos városfejlesztési politikába kezdett. Számos kolostor és templom is épült ebben az időben. Az elnéptelenedett területekre részben katolikus németeket, cseheket és pogány kunokat telepítettek. A kunok nagy része hamar felvette a keresztény hitet, de voltak akik a 14. század közepéig pogányként éltek. IV. Béla uralkodásának utolsó éveit a fiával folytatott küzdelme keserítette meg. Harcuk a bárók megerősödését eredményezte. V. István (1270-1272) csak két évig uralkodott, őt a trónon fia, IV. László (1272-1290) követte, aki kiskorúként került a trónra. Uralkodása alatt igyekezett helyreállítani az egyházi fegyelmet, ami jelentősen megbomlott a korábbi években. Ennek a visszaesésnek legfőbb okozói a pogány kunok voltak, akik az országon belül bolyongva fosztogattak és rombolták az egyházat. Az anyai ágon kun származású királyt kettős teher nyomta: egyrészt hatékony segédkezet kellett volna nyújtania a kunok megkereszteléséhez, másrészt ezzel elvesztette volna politikai és katonai szövetségeseit. A kun-törvény kétségtelenül nagyobb szabadságot biztosított a kunoknak, de ennek súlyos ára volt, fel kellett adni korábbi életformájukat. Ezután 1279 szeptemberében Fülöp zsinatot tartott Budán, ahol egyházi kérdésekkel foglalkozott. A zsinati határozatok rendelkeztek az egyházi személyek életmódjában, erkölcsében bekövetkezett torzulásokról, valamint a támadásoknak kitett egyházi vagyon védelméről, de a zsinatot végül a király erőszakkal feloszlatta és tagjait elkergették. 1287-ben Lodomér, esztergomi érsek kiközösítette Lászlót az egyházból. Ennek hatására 1288-ban László ígéretet tett, hogy nem szövetkezik a tatárokkal, elveti a pogány szokásokat és megreformálja a rendezetlen politikai és egyházi helyzetet, de nem tudta tartani a szavát. Az 1280-as évek második felében a szétesés szélére jutott az ország, lázadások törtek ki és végül 1290-ben a kunok megölték a királyt. A gyilkosság után az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András (1290-1301), II. András unokája lett a király. Uralkodása tíz éve alatt állandó harcban állt a külföldi trónkövetelőkkel, ezért nem sokat törődött az ország belső ügyeivel és az egyházzal. Habsburg Rudolf igyekezett megszerezni III. Andrástól Magyarország trónját a fia, Albrecht számára, valamint ugyancsak a trónt szerette volna megszerezni V. István unokája, a nápolyi Martell Károly is. András halála után Károly fia, Károly Róbert vette fel a magyar királyi címet 1295-ben, aki fenntartotta apja trónkövetelését és akit a Szentszék is támogatott. III. András halála után örökösödési háborúk törtek ki. Az emberek egy része és a papság Vencelt tartották királynak, mások Ottó, bajor herceget, míg a maradék Károly Róbertet tartotta az uralkodónak. A pápa Károly Róbertet támogatta és Magyarországra küldte követét, Gentlilis bíborost, hogy híveket nyerjen számára. A siker felbátorította Gentilist arra, hogy 1308. november 27-én Pestre országos gyűlést hívjon össze. A pesti domonkos kolostorban tartott gyűlés résztvevői megesküdtek a keresztre, hogy királyuknak Károly Róbertet fogadják el. Ezen erőfeszítések ellenére 1309-ig kellet várni, hogy Károly Róbert (1309-1342) biztosítani tudja magának a magyar trónt. Ekkor az ország életében egy hosszabb konszolidációs időszak következett. Az új király szabályozta a belső adminisztrációt, helyrehozta az állam pénzügyeit, 1323-ban bevezette a telekadót, újjászervezte a hadsereget és törekedett arra, hogy erősítse a dinasztikus kapcsolatokat a külföldi országokkal. A magyar egyház támogatta az Anjou-ház hatalomra jutását, beköszöntött a béke és a gazdasági felvirágzás, a társadalmi előrehaladás jelei vitathatatlanul megmutatkoztak, csak éppen a világi hatalom nem volt hajlandó az egyház kedvében járni. Gyakran megesett, hogy a király a megüresedett püspöki székeket hosszabb ideig nem töltötte be, a hozzájuk tartozó birtok igazgatását pedig világi híveire bízta, amivel sértette a pápa és a káptalan anyagi érdekeit. Előfordult, hogy az elhunyt püspök hagyatékára is rátette a kezét. A birtok-visszaszerző kampánya idején, ha az egyházi birtok eredetét nem tudták meggyőzően igazolni, azt is visszavette a korona javára. Beiktatásukkor a püspökök és a kanonokok jelentős ajándékot voltak kötelesek adni a királynak. A püspököket is bandérium felállítására kötelezte, az esztergomi érseket kettőre. A pápai tized egyharmadára is igényt tartott. 1338-ban a főpapok egy része megvádolta a királyt XII. Benedek pápánál, hogy az az egyház jogait és kiváltságait vagy már teljesen megsemmisítette, vagy az enyészet szélére juttatta. Az akció eredménytelen volt, a király ezután sem volt hajlandó betölteni az éppen üresedésben levő kalocsai érseki széket. Mindenesetre a főpapok állítása túlzás volt, mert a tartományurak által elvett birtokaikat visszakapták, sot újabb adományokban is részesültek a király politikája következtében. Károly Róbert 1342-ben bekövetkezett halálakor erős, szilárd birodalmat hagyott fiára, Lajosra, aki minden nehézség nélkül vette át a trónt. I. Nagy Lajos (1342-1382) uralkodása idején a katolicizmus nagyfokú jólétet ért el. Különösen jó kapcsolat fűzte a pálosokhoz, több monostort alapított számukra. Közülük kiemelkedik Márianosztra. XI. Gergely pápa, Lajos közbenjárására, a rendet és az összes monostort közvetlenül a Szentszék alá rendelte. Mindenek feletti kedvezményeket élveztek Szent Pál remetéi. Számukra Lajos király legnagyobb tette volt Remete Szent Pál ereklyéinek megszerzése. Lajos 1378-ban háborút indított Velence ellen. A győzelmet szentesítő torinói béke (1381. augusztus 24.) egyik pontja Velence városát kötelezte Remete Szent Pál ott őrzött, mumifikálódott holttestének átadására, amelyet nagy egyházi pompával helyeztek el a Buda melletti Pálos kolostorban. Az ő kegyes cselekedetei között meg kell említenünk a Máriazell-i búcsújáró templom építését és a Szent László tiszteletére emelt kápolnát Aachenben. Csodálatos templomok épültek Magyarországon Esztergomban, Egerben és Nagyváradon. Az egyházi hivatalok betöltésénél a király nagyon óvatosan járt el, figyelt arra, hogy az egyházmegyék jól képzett és alkalmas püspököket kapjanak. Az oktatás támogatásának érdekében megalapította a pécsi egyetemet. Lajos törekedett a Magyarország déli részén élő szlávok, szerbek, oláhok és bolgárok megtérítésére, részükre görög katolikus templomot építtetett, próbálkozása azonban ismételten akadályba ütközött. Ebben közrejátszottak a törökök egyre növekvő támadásai Magyarország ellen. Lajos halála után a magyar trónt lánya, Mária (1382-1395) örökölte. Mária uralkodása alatt a belső harcok újra kiéleződtek az országban, ami miatt az egyház nagyon sokat szenvedett, különösen a királyság déli részén, Horvátországban. Magyarországon a királynő továbbra is megvédte az egyház érdekeit, a legfontosabb intézkedései az esztergomi zsinaton a papi képzéssel kapcsolatos döntések voltak. Mária több templomot is építtetett. Zsigmond és Mária formálisan társuralkodók voltak, a hatalom azonban néhány év után fokozatosan férje, Zsigmond kezébe került. Élete utolsó éveiben Mária már csak kis szerepet játszott a magyar politika alakulásában.

Zsigmond (1395-1436) uralkodásának elején 1397-ben megújították az 1387-es országgyűlés rendeleteit. Ezek kimondták, hogy a királyi tanácsba nem vesz be idegeneket és nem adományoz idegeneknek birtokokat, valamint a bárókkal együtt kormányoz. Zsigmond azonban kevés figyelmet fordított ezekre a rendeletekre. Zsigmond a bárók kegyelméből lett királlyá és ezért magas árat kellett fizetnie. Megválasztásának fejében szabályszerű szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királycsináló liga kezére juttatott. Arra is felhatalmazta őket, hogy erővel is kényszeríthessék ígéretei teljesítésére. 1403-ban László, nápolyi király jelentkezett a magyar trónért, azonban Zsigmond sikeresen megtartotta azt. Zsigmond ezután nem alkalmazott erőszakot, megkegyelmezett minden ellene lázadónak, Nápolyi László pedig visszautazott Itáliába. A Zsigmond ellen fellépő mozgalmakban a papok is részt vettek, ezért 1404-től királyi engedélyhez kötötte a pápai bullák kihirdetését. Ragaszkodott az egyházi méltóságok kinevezési jogához (főkegyúri jog) amit 1417-ben a pápával is elfogadtatott. Uralkodásának ideje nagy részben egybeesik a 40 évig tartó nyugati egyházszakadással. A kardinálisok, akiket ekkor már bíborosoknak neveztek, újabb pápaválasztással próbálták helyreállítani a rendet, de ez csak növelte a zavart. Immár három pápa intézkedett, háromféle módon. Az egyház egységét Zsigmond, magyar király mentette meg a személyes vezetése alatt tanácskozó konstanzi egyetemes zsinaton (1414-1418). Új pápát választottak, V. Mártont, akit az egész keresztény nyugat általánosan elismert. Az egyházszakadás legsúlyosabb hatása, hogy megrendítette az egyház egységét, megingatta a pápai tekintélyt. A második kérdés az egyház megreformálása volt, mert ebben az időszakban az egyház tekintélye addig soha nem látott mélységekbe süllyedt. Ám a reformok a pápaválasztás után lekerültek a napirendről. A konstanzi zsinaton hallgatták meg a cseh reformátort, Husz Jánost is, akit Zsigmond támogatott, ám a püspökök nyomására mégis elítélte. 1419-ben Zsigmond bátyjának, Vencelnek a halála után joggal formálhatott igényt a cseh trónra. Konstanzi lépéseivel azonban maga ellen hangolta a cseheket, és elkezdődött a 17 évig tartó huszita háború, melynek leverésére keresztes háborút hirdetett. 1431-ben sikerült megosztania a felkelőket, és a kelyhesek átpártoltak hozzá, az ő segítségükkel végül 1434-ben döntő csapást mértek a táboriták seregére. A huszita háború vége felé érte el legnagyobb sikerét, ugyanis 1433-ban a pápa német-római császárrá koronázta őt. A fő aggodalom forrása a magyar kormányzatban Zsigmond uralkodása alatt az egyre növekvő török fenyegetettség volt. A Szerbiába nyomuló oszmán török hadak az 1389-es első Rigó mezei csatában döntő győzelmet arattak a délszláv fejedelmek fölött. Egy év múlva már a magyar végeket támadták. Zsigmond 1395-ben kezdte meg a török elleni hadjárat előkészítését. Az országos haderőt a személyesen hadba szálló nemesség, a világi és egyházi nagyurak csapatai alkották. Zsigmond külföldi segítség után nézett és családi kapcsolatai révén, főleg francia, német, angol, burgundi, és cseh lovagokból nagy létszámú sereget gyűjtött össze. Hozzájuk csatlakoztak a magyarországi csapatok, s 1396. szeptemberében megindították a hadjáratot, amelynek végső célja a török kiűzése volt a Balkánról. Azonban a Nikápolyi csatában a tervszerű irányítást nem ismerő lovagi hadviselés végül teljes kudarcot vallott a török átgondoltabb taktikájával, nagyobb fegyelmezettségével szemben. Az 1420-as években szövetséget kötött Lazarevics István szerb uralkodóval, hogy halála esetén magyarországi birtokait unokaöccse, Brankovich György örökölje. Ez következő évi halálával érvénybe is lépett, ám Galambóc szerb parancsnoka török kézre játszotta a várat. 1428-ban sikertelenül próbálta meg visszafoglalni a törököktől Galambóc várát. A déli irányú küzdelmek alatt elveszítette Dalmáciát, ami ismét velencei fennhatóság alá került. A törökök ereje folyamatosan növekedett és Zsigmond utódai csak pillanatnyilag tudták ellenőrzésük alatt tartani az Oszmán birodalmat. Zsigmondot veje, Habsburg Albert (1437-1439) követte a trónon. Albert egyik első dolga az volt, hogy az egyházat mentesítette az adóktól, és egyházi javadalmakat nem juttatott világiaknak. Uralkodása alatt a magyar főnemesség kiszolgáltatottja volt, s hosszas külföldi tartózkodása idején is az ő kezükben volt a hatalom. A törökök eközben újabb támadást indítottak az ország ellen és Szendrőnél be is nyomultak. Albert halála után örökösödési vita tört ki I. Ulászló és Albert halála után született fiának a hívei között. Végül I. Ulászlót (1442-1444) koronázták királlyá. Rövid uralkodása alatt legfontosabb feladata volt a török elleni keresztes hadjárat megszervezése, melynek vezére az erdélyi vajda, Hunyadi János lett. 1444-ben súlyos vereséget szenvedtek a várnai csatában, ahol a király, a pápai legátus és számos egyházi és világi vezető elesett, Hunyadi János viszont megmenekült. A király halála után trónviszály alakult ki a nemesek között. Végül a Rákos mezején 1446-ban egybegyűlt országgyűlés Hunyadit választotta kormányzóvá a még kiskorú V. László király mellé. Miközben Hunyadi kormányzó sikeresen harcolt a törökök ellen, az ország ügyeinek intézésére is jutott ideje. Gondja volt az egyházi életre, ezen belül a szerzetesség megújulásának sürgetésére és a ferencesek szigorú ágának, az obszerváns irányzatnak a támogatására. László uralkodása alatt a törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, akik ezután minden erejüket Magyarországra összpontosították. Hunyadi és csapatai győzelmet arattak Nándorfehérvárnál, de Hunyadi néhány nappal később elhunyt. V. László (1453-1457) uralkodása idején a vezető nemesség visszanyerte az irányítást és ez újból zavargásokhoz vezetett, különösen Hunyadi halála után. Fia Hunyadi László egy szóváltást követően megölte Cillei Ullrikot, majd a fiatal király – nyilván a kényszer hatása alatt – a Hunyadi fiút az ország főkapitányává kellett, hogy kinevezze. Ennek ellenére, 1457. március 16-án Hunyadi László feje, a halálos ítélet kihirdetése után, a hóhér pallosától sújtva a porba hullt. Öccse, Mátyás lett Magyarország következő királya.

I. Mátyás (1458-1490) szinte folyamatosan harcban állt az oszmán birodalommal. II. Pius pápa erőteljes támogatást ígért Mátyásnak a törökök elleni harchoz, de a Szentszék erőfeszítései az európai keresztes hadsereg felállításáról hiábavalónak bizonyultak, mert a pápa elhunyt. Ennek ellenére más országok segítségével Mátyás egy ideig sikerrel küzdött a törökök ellen Boszniában, és neki köszönhetően sikerült őket átmenetileg ellenőrzés alatt tartani. 1463-ban a törökök végül hosszú évszázadokra elfoglalták Boszniát és ezzel a boszniai egyházmegye megszünt. A török hódoltság miatt Corbavia püspökét át kellett helyezni Modrusba az 1460-as évek elején. 1470-ig Mátyás baráti kapcsolatot tartott fenn az egyházzal, de 1471 után politikája megváltozott. Uralkodásának második felében néhány súlyos hibát követett el. A törvényektől eltérve, számos egyházmegyét adott külföldiek kezére, 1472-ben John Beckensloer-t nevezte ki esztergomi érseknek, 1480-ban az érsekséget átadta a 17 éves Aragoniai Jánosnak, majd 1486-ban a mindössze hét esztendős Ippolito d’Este-nek. Külföldieket nevezett ki Nagyvárad, Pécs és Eger egyházmegyéi élére is. Az egyházi hivataloktól politikai szolgálatokat is elvárt, és az egyház tulajdonát állami tulajdonként kezelte. Az eredetileg barátságos viszonya a Szentszékkel fokozatosan romlott, mígnem odáig fajult, hogy a görög egyházhoz való csatlakozással fenyegette a pápát. 1488-ban a pápa követét, Angelo Pecchinoli-t küldte Mátyáshoz. Valószínűleg feleségének, Beatrix királynőnek a hatására is, a király sokkal békésebb lett a pápai kapcsolatokat illetően, ezért uralkodásának utolsó éveiben az egyház ügyei jobb helyzetbe kerültek. Mátyás uralkodásának idejében jelent meg Magyarországon a humanizmus (emberközpontúság). A király erőteljes támogatója volt a humanista mozgalomnak és a híres budai könyvtárnak, a Bibliotheca Corvina-nak, amelynek csodájára jártak. A király példáját mások is követték a művészetek és a tudományok támogatásában, különösen a püspökök. Az egyházi személyek közül, akik versenyre keltek a királlyal a tanulás támogatásában, kiemelkedett Vitéz János, Dóczi Orbán és Bakócz Tamás. Idővel azonban a Mátyás által is támogatott lelkesedés lanyhult, az egyetemek nem kaptak megfelelő támogatást és a már meglévő pécsi és a pozsonyi iskolát is bezárták. Mátyás halála után ismét többen igényt tartottak a trónra. Az utolsó éveiben Mátyás kereste a módját annak, hogyan lehetne törvénytelen fia, Corvin János az utódja. Halála után az ország két pártra szakadt, az egyik fél az özvegy királynő, Beatrix oldalán állt, míg a másik fél egy külföldi uralkodót kívánt. Végül a cseh király, a lengyel házból származó II. Ulászló (1490-1516) szerezte meg a trónt. Az ő uralkodása alatt Magyarország ereje megtört. Természete lusta volt és ingadozó, Ulászlónak nem volt ereje, hogy ellenálljon a magyar nemesek akaratának. A királyi hatalom a különböző pártok játékszerévé vált. A társadalom különböző rétegeiben egyre nagyobb lett az ellentét és ez 1514-ben egy nagy parasztfelkeléshez vezetett a nemesség és a papság ellen, amit csak hatalmas vérontással sikerült elnyomni. Az 1498-as országgyűlés megváltoztatta a Mátyás idejében hozott egyházi törvényeket a visszaélések miatt, ezért kifejezetten tiltották a külföldiek kinevezését egyházi pozíciókba. Többek közt törvényt hoztak az egyházi álláshalmozásról és az egyházi birtokok védelméről. Ulászló azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy ezeket a törvényeket érvényesítse. Az egyik legnagyobb baj volt az uralkodása alatt, hogy megengedte, hogy egyházi méltóságokat kiskorúak töltsenek be, ez részben abból adódott, hogy különböző családok élvezték a király pártfogását. Az egyik legnagyobb egyházi fejedelem ekkor Bakócz Tamás volt, aki először győri, majd egri püspök, végül esztergomi érsek lett. Évtizedekig Magyarország legnagyobb hatalmú ura. Az egyetlen magyar pap, akinek komoly esélye volt, hogy pápa legyen. Ulászló utódja a trónon II. Lajos (1516-1526) lett. Az ő uralkodása alatt az ország csaknem a teljes pusztulásba süllyedt. Az uralkodónak nem volt semmi tekintélye, semmilyen komoly intézkedést nem hoztak a török betörésekkel szemben, folyamatosak voltak a veszekedések és a széthúzás. Az ország sorsa hamarosan megpecsételődött. 1521-ben Belgrád a törökök kezére került és Magyarország számára nem volt kegyelem. 1526 augusztus 29-én a mohácsi csatában a katolikus Magyarország vereséget szenvedett a török seregektől, II. Lajost pedig a csatában elesett. Az egyetemes politika hanyatlása Lajos idejében a vallásos életben is visszaeséshez vezetett. A papság oktatása folyamatosan süllyedt és a világi urak egyre többen és merészebben foglalták el az egyházi ingatlanokat. Az egyházi képzés és a fegyelem felbomlott. Magyarország déli részén az egyház szinte teljesen elveszett a törököknek köszönhetően. Több ezer embert megöltek, vagy fogolyként elhurcoltak a déli területekről, kolostorok és templomok pusztultak el. A katolikus lakosság helyére nagy számban telepítettek be szerbeket, akik az ortodox görög egyház hívei voltak. A szerbek már Mátyás uralkodása alatt is kezdek betelepülni az országba és II. Lajos királysága idején több ortodox püspök is gyakorolta hivatalát. A 16. század első felében a meggyengült állapotban lévő egyház Magyarországon kedvező lehetőséget kínált a Lutheri reformáció elterjedésének. Az új vallás sok hívet szerzett magának, különösen a városokban, ahol a püspököknek kötelessége volt az egyházi ügyek kezelését másokra bízni, az irányítás a városi hatóságok kezében volt, akik az idők folyamán jogot formáltak a támogatásra. Luther német írásai hamarosan követőkre találtak a városok lakói között, majd hamarosan megjelentek az evangélikus prédikátorok, akik nagy számban érkeztek Sziléziából, amely terület aktív kapcsolatban volt Magyarországgal. Ezek az emberek Budán és a király közelében telepedtek le. 1523-ban és 1525-ben az országgyűlésen rendkívüli és súlyos törvényeket fogadtak el a lutheránusokkal szemben, 1523-ban életbe léptették a halálbüntetést és a vagyonvesztést, majd 1525-ben máglya általi halálra ítélték őket. Ezeknek a törvényeknek köszönhetően a lutheránus hit nem tudott elterjedni Magyarországon 1526 előtt. Azonban a II. Lajos halálát követő zavaros időszakban az új vallás fokozatosan teret nyert.

A mohácsi csatától a szatmári békéig (1526-1711)

Lajos halálával Magyarországon ismét trónviszály alakult ki. I. Ferdinánd a Habsburg-Jagelló házassági szerződés értelmében tartott igényt a magyar trónra, míg a nemzeti párt Szapolyai Jánost akarta királlyá választani. Ehhez a két ellentétes párthoz hozzá jött még az oszmán birodalom is, amely Buda 1541-es elfoglalása után birtokolta az ország nagy részét. Az ország három részre szakadásának legfőbb oka Magyarországon a közrend teljes megszűnése, a katolicizmus nyilvánvaló hanyatlása és a reformáció gyors terjedése volt. Az új vallás növekedése a mohácsi csata után erőteljessé vált. Ehhez még hozzájött a politikai helyzet Magyarországon, az örökösödési vita és az azt kísérő polgárháború, a katolikus papság oktatásának hiányossága, valamint a nagy mennyiségű katolikus tulajdon átadása világi személyeknek. Az I. Ferdinánd által Magyarországra küldött külföldi csapatok és azok vezetői szintén segítették az új vallás terjedését, amely először az ország északi részén a hegyi városokban jelent meg, majd hamarosan elterjedt az ország más területein is. Nyugat-Magyarországon a Duna távolabbra eső részén kisebb-nagyobb lutheránus központok jöttek létre a nemesség és előkelő családok védelme alatt. Egy ilyen kezdet bátorítást adott az új hitnek a gyors növekedéshez. A katolicizmus Magyarországon nem volt abban a helyzetben, hogy már az elején megállítsa az új hit terjedését, mert nem állt rendelkezésre egy jól felkészült képzett papság. Figyelembe véve az oktatási nehézségeket, amelyeket a politikai zűrzavar okozott, nem lehet csodálkozni azon, hogy ez megtörtént. Az első évtizedekben nem volt nyílt szakadás a katolikus és az evangélikus egyházak között, látszólag minden katolikus volt, a hitvallás változatlan maradt és a legtöbb közösségben mindkét hit bevezetésre került, így alig volt látható különbség a két vallás között. Buda elfoglalása a törökök által 1541-ben nagy csapást jelentett az egyháznak Magyarországon. Az ország nagy része már török fennhatóság alatt volt, a mohamedán vallás megvetette a lábát ezeken a területeken, a püspököknek és a káptalanoknak el kellett vonulniuk. A templomokat megszerezték a törökök és mecsetekké alakították, valamint mohamedán prédikátorok telepedtek le az országban. Az iszlám hit azonban nem tudott elterjedni a lakosság körében és nagyon kevesen követték a tanítását. Másrészt a török hódoltság közvetlenül és közvetve egyaránt támogatta a protestantizmust. Ebben az időben kezdett a protestantizmus elterjedni Erdélyben és hamarosan fölénybe is került. A magyar országgyűlés 1542-1544 között és 1548-ban nagy horderejű törvényeket vezetett be a katolikus hit védelmében, mint a külföldi prédikátorok kiűzése, az egyházi birtokok visszaadása, stb., de a közügyekben uralkodó zavaros állapotok miatt ezeket a törvényeket nem tudták keresztülvinni. Egyébként ebben az időben a lutheránus és a református hit is gyökeret vert Magyarországon, és 1547-től az anabaptisták tanításai is kezdtek elterjedni, különösen a nyugati megyékben, Felső-Magyarországon és Erdélyben. 1556-ban a Tisza túlsó oldalán élők elfogadták a református vallást. A katolikus egyház ébredése Oláh Miklós, esztergomi érseknek (1553-1568) köszönhető, aki ebből a célból nemzeti zsinatot hívott össze 1561-ben. Ő alapította a papi szemináriumot Nagyszombatban és a jezsuiták kezébe adta az irányítását. Példáját a többi püspök is követte, de I. Ferdinánd halála 1564-ben egy időre véget vetett az egyház reform törekvéseinek. Ferdinánd utódjának, I. Miksának vallási közömbössége nagy kárt okozott a katolikus egyháznak. Miksa korai éveiben erősen hajlott az új hitvallás felé, amit az új tanok prédikátorai kihasználtak, így az uralkodásának vége felé a nagy magyar nemesi családok protestánsok lettek, ezáltal az új tanok nagymértékben terjedtek. Miksa, majd utódja Rudolf (1576-1608) is elmulasztotta betölteni az esztergomi érseki hivatalt, ami 1573-ban megüresedett és ezzel tovább fokozódott a katolikus vallás hanyatlása. Rudolf uralkodásának első éveiben a vallási viszonyok egy kissé megváltoztak, később főleg a jezsuiták megjelenésének köszönhetően javult a helyzete a katolikus papságnak, és az oktatás is fellendült. Így a 17. század végére a katolikus egyház kész volt folytatni a harcot a protestáns hittel szemben.

Rudolf uralkodásának ideje alatt megkezdődött a protestánsok által elfoglalt katolikus alapítású templomok visszaigénylése. Ugyanakkor bár lassan, de megkezdődött a protestánssá váló nemesek visszatérítése a katolikus hitre, de a Bocskay István által kitört lázadás újra lerontotta a katolicizmus helyzetét. Az 1606-os Bécsi béke egyaránt vallásszabadságot biztosított a katolikusoknak, a reformátusoknak és az evangélikusoknak is. II. Mátyás (1608-1619) uralkodása alatt az 1606-os Bécsi béke határozatai az 1608-as országgyűlésen lettek elfogadva és a vallásszabadságot kiterjesztették a városokra és a falvakra is. Az országgyűlés jogokat adott a protestánsoknak arra, hogy megválasszák saját igazgatási vezetőiket és megszervezzék egyházukat. Ebben az időben a legmagasabb politikai tisztséget, a nádori méltóságot protestánsok töltötték be. A nádor az országgyűlés elnöke és a király képviselője is volt egyben. Illésházy István, majd Thurzó György követték egymást ebben a tisztségben, és ebben a pozícióban természetesen vallásukat is megvédték. Hozzá tartozik ehhez az időszakhoz a katolikus egyház határozottabb álláspontja a protestantizmussal szemben és az ellenreformáció megjelenése. Forgách Ferenc nyitrai püspök, később esztergomi érsek, vette fel a harcot a protestantizmus ellen. A papságával együtt tiltakozott az 1608-as országgyűlés rendeletei ellen, de az 1609-es országgyűlés elutasította tiltakozását. Pázmány Péter későbbi esztergomi érsek szintén tiltakozott, mint rendjének képviselője, ennek érdekében vehemens beszédben szólalt fel a Bécsi béke 8. pontja ellen, amely a jezsuitáktól megtagadja az országban a birtokszerzési jogot. 1613-ban megjelent fő műve, a Hodegus, Igazságra vezérlő kalauz, amelyre sokáig nem érkezett válasz a protestánsok részéről. Pázmány Péter és a jezsuiták erőfeszítései révén újra a katolikusok alkottak többséget az 1618-as országgyűlésben. Ezen az országgyűlésen a protestánsok megpróbáltak jogot kapni a falusi templomok felett és megpróbálták törvénybe iktatni, hogy a protestáns falu gyakoroljon jogot a templom felett az uradalom urával szemben, de ez nem sikerült nekik. 1619-ben lázadás tört ki a protestáns érdekek védelme miatt. Ennek vezetője Bethlen Gábor, Erdély fejedelme volt, akit a magyar protestáns nemesség is támogatott. A felkelés gyorsan terjedt, Bethlen elfoglalta Kassát, Felső-Magyarország legfontosabb városát. 1619 végén az volt a szándéka, hogy magyar király legyen. A törökök általi fenyegető támadás miatt 1620-ban Bethlen kénytelen volt fegyverszünetet kötni a királlyal. Az 1620. júliusban és augusztusban Besztercebányán Bethlen által összehívott országgyűlésen őt választották Magyarország királyává. Az országgyűlésen elvették az egyház területeit és három kivételével minden egyházmegyét. Azonban Bethlen nem volt képes hosszú időn keresztül fenntartani uralmát, mint ahogyan azt ő gondolta és 1621 végén békét kötött II. Ferdinánddal (1619-1635) Nikolsburgnál. Egyházi ügyekben az 1606-os bécsi béke és az 1608-as országgyűlés törvényei alapján rendelkeztek.

A katolikus egyház mostmár folyamatosan erősödött. Emberek ezrei, akik elpártoltak a hittől, visszatértek. Ez időnként megújuló harcokhoz vezetett a protestánsokkal, akik nem járultak hozzá az egyház visszatéréséhez. Az országgyűlésben tett erőfeszítéseik a templomuk megtartásához, akkor is, ha az uradalom ura áttért a katolikus hitre és a jobbágyok protestánsok maradtak, kudarcot vallottak. Amit ők szerettek volna elérni, az ellentétes volt a törvénnyel. III. Ferdinánd (1635-1657) uralkodása alatt 1644-ben I. Rákóczi György vezetésével felkelés tört ki a protestánsok jogainak védelméért. A háború a Linz-i békével ért véget 1645-ben. Ez a békeszerződés teljes vallásszabadságot biztosít még a jobbágyoknak is, ezen felül a temetők és templomok szertartásairól, a harangozásról is rendelkezik, valamint megtiltották a protestáns lelkészek kiutasítását a falvakból és a városokból. Az 1646-os országgyűlés elég alapos volt egyházi kérdésekben. Végső döntésként a király 90 templomot adott a protestánsoknak abból a 400-ból, amiről azt állították, hogy nem kapták a templomot, hanem ők szerezték az építkezésre szolgáló alkalmas földterületet. Ezeket a döntéseket nagyon nehéz volt keresztülvinni az erős ellenzéki megnyilvánulások miatt, és a feltételek nem nagyon változtak egészen 1670-ig. A nagy változást a vallási ügyekben a Wesselényi Ferenc és társai Magyarország Ausztriától való függetlenségéért történő összeesküvésének leleplezése hozta meg. Számos protestáns volt az összeesküvők sorában, ezért az összeesküvés leleplezése után polgárháború tört ki, majd hamarosan vallási háborúvá vált. A kormány sikeresen elfojtotta a lázadást és Pozsonyban felállítottak egy speciális bíróságot a protestánsok meggyőzésére. 1678-ban Thököly Imre vezetésével felkelés tört ki, amikor is megint sérült a katolikus egyház. Egészen 1684-ig Thököly irányítása alatt volt az ország nagy része és a protestánsok fegyvert ragadtak a katolikusok ellen. Az 1681-ben összehívott országgyűlésnek az volt a célja, hogy véget vessen ezeknek a rendezetlen körülményeknek. A protestánsok azonban egy listát tettek a király elé az igényeikkel, ezek közül néhányat elismert a király, de ők ezzel nem elégedtek meg és a harcok kiújultak és nem szűntek meg még sokáig. Ez a folyamatos széthúzás zavart okozott a belügyekben is és a feszültség a két vallás között, ami együtt járt a társadalmi és erkölcsi romlással, elfordította a lakosságot az egyházaktól. A katolikus egyház nagy veszteségeket szenvedett, templomok és iskolák indultak el a hanyatlás útján, a helyi papokat elüldözték, vagyonukat és földjeiket elkobozták. A bíróság által kimondott ítélet ellenére a protestánsok lehetőséget adtak külföldi protestáns fejedelmeknek az ország ügyeibe való beavatkozásra, ami természetesen sok kellemetlenséget szült.

Buda visszaszerzése a törököktől igen kedvező változásokhoz vezetett az egyházban. Nem voltak többé protestáns forradalmak és a török kiűzése után az egyház visszaszerezte elveszített birtokait. Ezekben a körzetekben átszervezték az egyházi ügyeket, új templomokat építettek, új papokat szenteltek stb. Az egyház ellenállásba ütközött a kormánnyal a korábbi ingatlan tulajdonokkal kapcsolatban, mert csak akkor járultak hozzá a helyreállításhoz, ha az jogilag bizonyíthatóan az egyházé volt. A különböző felekezetek kapcsolatát rendezni ült össze az országgyűlés 1681-ben; garantálták a lelkiismereti szabadságot, rendelkeztek az uradalom urának jogairól, engedélyezték a protestáns lelkészek visszatérését, a protestáns nemeseknek engedélyezték a saját templom építését stb. Ezek a törvények azonban hamarosan kevésnek bizonyultak és ami hiányzott, az le volt fektetve a királyi rendeletben a döntést igénylő esetekhez. Az 1687-es országgyűlés elismerte, hogy a magyar korona örökletes a Habsburg családban és ezen túlmenően lemondott a szabad királyválasztás jogáról. A 18. század kezdete a II. Rákóczi Ferenc által vezetett forradalom kitörésétől volt hangos. Az egyetlen kár, amit ez okozott az egyháznak, hogy a konszolidációs és az újjászervezési munka késett egy ideig. A felkelés tisztán politikai volt és nem fajult vallási háborúvá. Azokban a kerületekben amelyek Rákóczi mellé álltak, a katolikus papság támogatta a fejedelmet. 1705-ben a Rákóczi által összehívott országgyűlés egyházi kérdésekben fogadott el törvényeket, ezek kimondták, hogy az 1608-ban és az 1647-ben hozott vallási törvényeket megújítják, biztosították a jobbágyok vallási szabadságát, azokon a helyeken ahol a lakosság körében mindkét vallás előfordult, a többséghez tartozók kaptak egy templomot, a kisebbséghez tartozóknak pedig joga volt építeni egyet. Az 1707-es Ónodi országgyűlés után, ahol kinyilvánították Magyarország függetlenségét és lemondatták a Habsburg dinasztiát, a politikai feltételek egy ideig kedvezőtlenek voltak az egyház számára, mert a protestánsok nagyobb befolyást szereztek a kormány ügyeibe, de ez hamar változott. I. József (1705-1711) Országgyűlést tartott Pozsonyban 1708-ban, ahol a vallási kérdések ismét előtérbe kerültek, de megegyezés nem jött létre. A protestánsok nagy igényekkel érkeztek ide, de a kormány nem engedett többet, mint ami az 1681-es és 1687-es törvényekben szerepelt. Ezután nem sokkal a Rákóczi által vezetett felkelés 1711-ben a Szatmári békével véget ért és az országban megint politikai zavarok nélküli nyugalom vette kezdetét. A békekötés rendelkezései a vallással kapcsolatban kimondták, hogy az 1681-ben és az 1687-ben hozott törvényeket fenn kell tartani, amely biztosítja a szabad vallásgyakorlást minden felekezet tagjának, következésképpen a protestánsok elismerték a vallásszabadságot.

A szatmári békétől (1711) napjainkig

A szatmári béke után hosszú ideig a katolikus Magyarország háborítatlan maradt. Ez alatt az idő alatt folytatódott a katolikus egyház erőteljes újjászervezése és megerősítése. A 17. század végén a törököktől visszahódított területek és a Temes folyó által határolt régiók idegenekkel történt betelepítése 1716 után kezdődött el. A betelepítettek főként német katolikusok voltak. Ezen és egyéb okok következtében a katolikus népesség száma gyorsan növekedett, 1805-ben 5.105.381 katolikust és 1.983.366 protestánst tartottak számon. Az egyházközségek száma is nagy ütemben gyarapodott, különösen a korábbi török fennhatóság alatt álló területeken. A protestánsok kezében lévő templomok is újra visszakerültek az egyház kezébe, de ezek újabb súrlódásokhoz vezettek. Hogy megőrizze a vallási békét, VI. Károly, aki III. Károly néven magyar királyként uralkodott 1711 és 1740 között, egy vallásügyi rendeletet adott ki, ami azonban 1731-ig nem lépett életbe. Ez a rendelet, amit Carolina Resolutio néven hirdettek ki, 1681-ben és 1687-ben rögzítette a vallásügyi törvényt. A protestánsoknak engedélyezte a nyilvános vallásgyakorlást a régiójukban az ország nyugati felén az 1681-es törvény szerint és a zártkörű vallásgyakorlást mindenhol. A protestáns papoknak tilos volt máshol élniük, mint amit legálisan kijelöltek számukra, de a hívek felkereshették őket lakóhelyükön. A protestánsok szuperintendenseket választhattak a király előzetes engedélyével. A szuperintendensek hatósága azonban a felügyeletük alá helyezett lelkészeknek csupán erkölcsi életére terjedt ki, mert a protestáns lelkészek világi ügyekben a polgári hatóság, keresztelés dolgában a katolikus esperesek felügyelete alá tartoztak. A házassági ügyek a katolikus püspökök hatósága alá tartoztak és a vegyes házasságok katolikus papok előtt köttethettek, ahol a gyerekeket katolikus hit szerint kellett felnevelni.

A templomokra vonatkozóan az 1687-es törvény betartását írták elő. Ezek nagyon fontos intézkedései a Carolina Resolutio-nak, melyek később számos királyi határozattal egészültek ki. VI. Károly a Habsburgok utolsó férfi uralkodója volt, így megoldást keresett a trón női ági öröklésére, amit aztán 1723-ban az országgyűlés el is fogadott. Miután Károly meghalt, lánya Mária Terézia (1740–1780), ennek a törvénynek köszönhetően sikerrel folytatta amit apja elkezdett. Uralkodása alatt a Carolina Resolutio rendeleteit szigorúan betartották; válaszában a panaszokra, amiket a protestánsok vetettek fel ellene, a királynő azt mondta, neki nem áll szándékában engedményeket tenni azon kívül, mint amik a törvényben vannak. A katolikus egyház nagyon gyorsan fejlődött ebben az időszakban. Megszűnt a paphiány és a püspökök arra törekedtek, hogy tehetséges és jól képzett személyeket állítsanak papi szolgálatba. A vallási rendek annyira megszaporodtak Mária Terézia uralkodása alatt, hogy 1770-ben rendeletet hoztak azok szabályozására. Az ezévi népszámlálás szerint 3570 férfi szerzetes volt Magyarországon beleértve a 191 remetét; ezt a maximum számot rendelet szabályozta, amit nem lehetett túllépni. Szintén nagy energiát fektetett az oktatás fejlesztésére, új iskolákat és intézményeket létesített és nagy figyelmet fordított a felsőoktatásra. A Pázmány Péter által alapított Nagyszombati (Tyrnau) Egyetemet 1769-re orvosi karral bővítették ki, ami 1776-ban Budára, majd 1780-ban Pestre került. 1777-ben kihirdetésre került a Ratio Educationis, ami az egész oktatási rendszert szabályozta.

Mária Terézia alatt a Jezsuitákat félreállították és a rend megszűnt létezni Magyarországon. Vagyonukat a korona szolgálatába állították és az oktatásra fordították. Ebben az időben új egyházmegyék jöttek létre; 1776-ban megalapították Beszterczebányát (Neusohl), Rozsnyót (Rosenau) és Szepest (Zips). 1777-ben Szombathelyt (Steinamanger), és Székesfehévárt (Stuhlweissenburg). Tekintettel a püspökségek betöltésére, az 1741-es törvény XV. paragrafusa kimondta, hogy csak olyan töltheti be a tisztet, aki itt is született. Ezt a rendeletet azért hozták, mert Mária Terézia elődei alatt gyakran adományoztak egyházi méltóságokat külföldieknek. Az egyházi javak megadóztatása, ami 1717-től létezett s melyhez abban az időben a pápa is beleegyezését adta később évtizedről évtizedre megújítva végül rendszeres adóként került bevezetésre 1765-től.

Az Egyház szenvedett Mária Terézia fiának és örökösének, II. Józsefnek (1780 - 90) uralkodása alatt. 1781. október 25-én életbe lépett a Türelmi Rendelet, ami hatályon kívül helyezte a Carolina Resolutio-t. Ez a rendelet több engedményt adott a protestánsok számára. Szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett az eddiginél. Ahol minimum 100 protestáns család élt, ott azok szabadon gyakorolhatták vallásukat, sőt – torony és harang nélkül – templomokat is építhettek. A protestáns hívek betölthettek köztisztségeket; továbbá nem kötelezhették őket olyan eskütételekre, ami ellenkezett a vallási meggyőződésükkel és ezentúl nem kellett megtartaniuk a katolikus ünnepeket. Házassággal kapcsolatos ügyekben pedig az állami bíróságok döntöttek. Vegyes házasságokban minden gyermeket katolikusként kellett felnevelni, ha az apa katolikus volt, ha nem, akkor csak a leánygyermekeket. Ezek az intézkedések komolyan sértették a katolikus hitet; ezenfelül az uralkodó számtalan egyházi kérdésben összetűzésbe került a katolikus egyházzal. Megtartotta magának a jogot, hogy új egyházközségeket létesítsen; a papi képzést államosította. Egyházi ügyekben egy speciális magyar bizottság döntött; rendeleteket hozott az egyházi birtokok közigazgatásával kapcsolatban stb. Ezek az intézkedések nagyon sok kárt okoztak az egyháznak, de ő még ennél is tovább ment. A tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal nem foglalkozó szerzetesrendeket feloszlatta és vagyonukat a Vallásalapba olvasztotta. Mindez kiváltotta a Szentszék rosszallását. VI. Piusz pápa 1782-ben maga utazott Bécsbe („fordított Canossa-járás”), de József nem változtatott egyházpolitikáján. II. József császár és király halála előtt (1790) minden, Magyarországot érintő rendeletét visszavonta 3 kivételével: a türelmi rendelet, a jobbágyrendelet és az alsópapságot támogató rendelet érvényben maradt továbbra is. II. Lipót (1790-92) uralkodása alatt az 1790-91-es országgyűlés jóváhagyta a Protestánsok teljes függetlenségét a saját egyházi ügyeikkel kapcsolatban. Elismerték a vallásszabadságot és megtiltották az államnak, hogy a protestáns egyházi és iskolai ügyekbe beleszóljon. A vegyes házasságokra vonatkozóan kihirdették, hogy katolikus pap előtt kell megtartani, akinek nem volt joga megakadályozni az ilyen házasságkötéseket. A gyerekeket katolikus hit szerint kellett felnevelni, ha az apa katolikus, ha nem, akkor csak a fiúgyermekeket kellett az apa vallása szerint nevelni. Amíg ez a rendelet sok előnnyel járt a protestánsok részére és különösképpen garanciát jelentett az önrendelkezés szempontjából, addig a katolikus egyház komoly károkat szenvedett. A kormány folyamatosan arra törekedett, hogy nagyobb befolyást szerezzen az ügyintézésben. A háborús évek egyre nagyobb támogatást követeltek a katolikus papságtól és lehetővé tették, hogy a leggazdagabb egyházi posztok betöltetlenek maradjanak, hogy ezalatt ezek bevételeit használhassák. I. Ferenc (1792-1835) uralkodása alatt sokáig nem történt változás egyházi ügyekben. Ezért főleg a király volt a felelős. Nem nézte jó szemmel, hogy az egyház beleszóljon a politikába, habár a papság az országban betöltött szerepénél és vagyonánál fogva jó helyzetben volt, hogy befolyással bírjon a politikára. A kassai és a szatmári egyházmegyét 1804-ben alapították és később az egri egyházmegyét főegyházmegyei rangra emelték. 1804-ben a bencés, ciszterci és a premontrei rendet újraalapították. A vallási élet és az egyházi nevelés érdekében Rudnay Sándor hercegprímás 1822-ben összehívta a nemzeti zsinatot, ahol az iskolák fejlesztésével kapcsolatos határozatokat elfogadták.

Az 1832-36-os országgyűlésig nem foglalkoztak egyházi ügyekkel. Az ok, amiért ismét előkerült, az a vegyes házasságok kérdése és a protestáns vallással kapcsolatos változások voltak. Az 1791-es törvény XXVI. paragrafusa alapján a protestáns hitre való áttérés csak királyi engedéllyel történhetett 6 hetes képzés után. A protestánsok komoly erőfeszítéseket tettek a törvény ezen paragrafusának megsemmisítésére, de sokáig nem jártak sikerrel. Egészen az 1844-es országgyűlésig, ahol hatályon kívül helyezték a vitatott törvényi részt. De a protestáns hitre való áttéréshez kétszer kellett a plébánost 4 héten belül értesíteni. Ha ennek ellenére a plébános a tanúsítvány kiállítását visszautasította, a tanúk ezt kiállíthatták.

A másik kérdés, ami ebben az időben vitát váltott ki, az a vegyes házasságok ügye volt, amit még az 1790-91-es országgyűlés szabályozott. Ahogy fentebb említettük, törvény szabályozta a vegyes házasságokban nevelkedő gyerekek vallási nevelését, de nőtt azon szülők száma, akik hivatalos nyilatkozatot tettek, hogy katolikus hit szerint nevelik fel gyermekeiket. 1793-ban protestáns tiltakozás volt ezen nyilatkozatok ellen és amikor 1830-40 között Németországban megvitatták a kérdést, ez Magyarországra is befolyással volt. Vegyes házasságoknál a katolikus papok továbbra is igényt tartottak a hivatalos nyilatkozatokra. A nagyváradi püspök volt az első, aki kijelentette, hogy csak azok a házasságok tarthatnak igényt az áldásra, akik nyilatkoznak a gyermekek katolikus hitben való felnevelése felől. Az 1839-40-es országgyűléstől a protestánsok ismételten követelték a nyilatkozatok megsemmisítését. A magyar püspökség 1840. július 2-án kelt levelében felhívta a papságot, hogy gyakoroljanak nyomást azon vegyes házasságoknál, ahol hivatalos nyilatkozatot nem tettek a szülők. Ez a felhívás sok vitát váltott ki és több egyházmegyét megbüntettek emiatt. A püspökök ezután Rómához fordultak és a Szentszék jóváhagyta a lelkipásztori levelet, kiegészítve azzal, hogy a vegyes házasságok valóban tilosak, azonban az ilyen házasságok érvényesek voltak még akkor is, ha csak két tanú előtt köttettek papi jelenlét nélkül. Az 1843-44-es országgyűlés engedélyezte a protestáns papok előtt kötött vegyes házasságokat; a katolikus anya az apa beleegyezésével felhatalmazást kaphatott, hogy katolikus hit szerint nevelje fel minden gyermeküket.

Az 1848-as zavargások és az 1848-49-es magyar forradalom a politikai és társadalmi változások mellett az egyházi érdekeket is érintette. Az 1848-as országgyűlés kihirdette az egyenlőséget és a kölcsönösséget minden elismert vallási felekezettel kapcsolatban. 1849-ben az oktatási és vallásügyi miniszter, Horváth, önrendelkezési jogot adott volna a katolikus egyháznak, de a forradalom leverése után ebből nem lett semmi. A katolikus papság nagy számban vett részt a magyar forradalomban és emiatt az abszolutizmus elkövetkezendő éveiben a kormány által üldöztetésnek lett kitéve. A zsarnokság ideje alatt az 1855-ös osztrák konkordátum volt az irányadó Magyarországra is és ennek a rendelkezéseivel összhangban 1858-ban és 1863-ban vidéki zsinatokat tartottak egyházi ügyekkel kapcsolatban. Bár a konkordátum nagyobb szabadságot adott a magyar egyháznak, a vallás és oktatás pénzügyeinek felügyelete az állam kezében maradt. 1853-ban politikai okok vezettek a zágrábi egyházmegye főegyházmegyei rangra emeléséhez, minek következtében püspöki rangra emelkedett Diakovár, Zengg-Modrus és Körös, majd megalapították a fogarasi érsekséget. Ezek a változtatások megsértették a magyar prímás jogait; ami folyamatos, de hatástalan tiltakozáshoz vezetett.

A magyar abszolutizmus kora véget ért I. Ferenc József magyar királlyá koronázásával (1867. június 8.) és ismét az 1848-as törvények kerültek érvényre. A mindenkori kormánynak és a parlamentnek komoly befolyása volt egyházi ügyekben. Az első törvények, amelyek egyházi ügyeket érintettek, kétségtelenül sok kárt okoztak az egyháznak, mint az 1868-as általános oktatási törvény, mely a közösségekre bízta, hogy felekezeti, vagy világi irányítás alá kerüljön az iskola. A vegyes házasságok felbontását illetően az 1868-as LIII törvény a vegyes házasságokban született gyermekekkel kapcsolatban kimondta, hogy a gyermek az azonos nemű szülő vallását kell, hogy kövesse még akkor is, ha a szülő idő közben meghal. Például ha a protestáns apa meghal, a katolikus anya nem nevelheti fel katolikus hit szerint a fiúgyermeket. Azt is kimondta, hogy ha a szülő más vallásra tér át, a gyermek azt nem követheti, hacsak hét évesnél nem fiatalabb. Ezek a törvények később egy elkeseredett vallás-politikai háborúhoz vezettek. 1869 és 1872 között számos kísérletet tettek, hogy ártsanak az egyháznak olyan intézkedések bevezetésével, mint a polgári házasság, a polgári nyilvántartás és a teljes vallásszabadság. De ezeket az intézkedéseket csak jóval később helyezték hatályba. Az 1870-es vatikáni zsinat kihirdette a tévedhetetlenség dogmáját, ami komoly konfliktusokhoz vezetett. A kormány megtiltotta annak kihirdetését és hivatalosan rosszallását fejezte ki Székesfehérvár püspökének amiatt, hogy hivatalosan kihirdette azt. Az 1872-75-ös németországi kultúrharc Magyarországon egyházellenes hangulatot teremtett. Az 1879-es XI. törvény kihirdetése nyugtalanságot szült, ami ellentétben a 1868-as LIII. törvénnyel, kimondta, hogy egy másik valláshoz való csatlakozás jogi szankciókat von maga után. E törvény értelmezéséből adódó problémák hosszú ideig vitára adtak okot. 1883-ban egy törvényjavaslat került a parlament elé katolikusok és zsidók házasságával kapcsolatban, amit a felsőház kétszer visszautasított, majd a kormány elvetett. A Tisza Kálmán vezette minisztérium további károkat okozott a katolikus egyháznak. A protestantizmus egyre szélesebb körben terjedt és egyre inkább élvezhette a kormány támogatását. A felsőház 1885-ben módosított alkotmánya kizárta a segédpüspököket a felsőházból a nándorfehérvári és a kinini segédpüspök kivételével.

A 19. század utolsó évtizedének első éveiben egy messzemenő mozgalom fenyegette a magyar egyházat. Egyházpolitikai vita kezdődött, amit Csáky gróf, oktatásügyi miniszter, rendelete okozott, ami kimondta, hogy bármelyik pap, aki az 1968-as törvény LIII. törvénye szerint keresztel, ezt a levelet el kell küldenie 8 napon belül a törvényesen felelős lelkészhez. Ennek az elmulasztása vétségnek számított és ennek megfelelően büntették. Ez a rendelet volt, amit Wegtaufung rendeletnek hívtak, az új egyházpolitikai konfliktusnak a kezdete. E rendelet alapján, ha katolikus pap keresztelt más felekezethez tartozó gyereket, akkor a keresztlevelet el kellett küldenie a másik felekezet lelkészének. Ezt a katolikus papság az egyházi szabályzattal ellentétesnek tartotta. A püspökök nem rendelték el a törvény betartását, bár részben elfogadhatónak találták, a papság többsége visszautasította azt. A katolikus fellépés az 1868-as LIII törvény az egyházra vonatkozó részének módosítása és a Csáky által kibocsátott rendelet hatályon kívül helyezés érdekében, nem járt sikerrel és ezalatt a kormány támogatói kihasználták az alkalmat és bevezették a polgári házasságot, a polgári nyilvántartást és a szabad vallásgyakorlást. Ezek Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt emelkedtek törvényre. Az egyházi törvényjavaslatokat 1893-ban terjesztették a parlament elé, amit hosszas vita után, a felsőház által egyszer visszadobva, 1894-ben helyeztek törvényi hatályba. Kötelezővé tették a polgári házasságot és a kormány csak a polgári nyilvántartást ismerte el hivatalosnak. Az 1894-es XXXII. törvény elrendelte, hogy a szülők az anyakönyvvezető előtt megállapodhatnak a gyermekek vallását illetően. Az anyakönyvvezetőt a belügyminiszter nevezte ki és neki tartoztak felelősséggel; pap nem viselhette ezt a tisztséget. A magyar püspökök tiltakoztak ezen rendeletek ellen és levélben kérték a királyt, hogy ne hagyja jóvá azokat, azonban nem jártak sikerrel. Az 1895-ös XLII. törvény hivatalosan is elismerte a zsidó vallást; és egyidejűleg megadták a jogot, hogy semmilyen felekezethez sem kötelező tartozni.

A kultúrharc, annak ellenére, hogy várták volna tőle, nem segítette elő az egyházpolitikai törvények keresztülvitelét. Sőt, megalakult egy katolikus parlamenti párt, a Néppárt, amely lehetővé tette az egyházpolitikai törvények felülvizsgálatát, ami a párt legfőbb programja volt. Ezen törvények hatályba lépését követően a Néppárt jelölteket indított és az 1906-os parlamenti választásokon már 33 tagja volt az alsóházban. A katolikus mozgalom elfogadása nagy részben ennek a pártnak köszönhető. Katolikus csoportok alakultak országszerte, majd ezek egyesületté formálódtak és behálózták az egész országot. Ez a mozgalom felébresztette a katolikus öntudatot, ami nemzeti katolikus kongresszusok összehívását eredményezte, amik aztán éveken keresztül összeültek. Ezek a kongresszusok nagyban segítették a katolikus vélemény kinyilvánítását és a katolikusok erősödését. A magyar egyház erőfeszítései az autonómia megszerzése érdekében, hogy megvédjék az egyházi érdekeket, különös tekintettel az alapítványok és az iskolák adminisztrációjának egyházi kézben tartására, eddig sikertelennek bizonyult. Az 1791-es országgyűlés önrendelkezést adott a protestánsoknak, de a katolikusoknak nem biztosította ugyanezt. Egészen 1848-ig nem történt semmi, míg megtették az első lépéseket a püspöki konferencia összehívásával, hogy megvitassák a kérdéseket. Azonban ezeknek az előkészítéseknek nem volt eredménye és a hamarosan kitörő forradalom miatt ezt a problémát félre tették és az abszolutizmus ideje alatt sem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az alkotmányos kormány visszaállítása után, az egyház függetlenségének a kérdése újra felvetődött és 1867-ben a püspökök egy tervvel álltak elő, amelyet 1868-ban egy nagygyűlés alkalmával előterjesztettek. 1870-ben összehívtak egy kongresszust és létrehoztak egy bizottságot, amely 1871-ben megtette az első jelentését. Terv szerint kirajzolták, hogy egy nemzeti kongresszus és egy adminisztratív tanács alakuljon. A nemzeti kongresszus a hercegprímás irányítása alá kellene, hogy kerüljön, alárendelve a kongresszusnak. A megalakult függetlenségi tanács a katolikusok érdekeit volt hivatott képviselni, az egyházi javak adminisztrálását kezelni és a királynak segítséget nyújtani az egyházi méltóságok kinevezése tekintetében. 1871-ben a kongresszus elfogadta ezt a javaslatot és a király elé terjesztette, de semmilyen gyakorlati eredménye nem lett. 1897-ig semmi nem történt ebben az ügyben, amikor is egy új kongresszust hívtak össze az autonómia előterjesztésére. Egy bizottságot neveztek ki, ami 3 év alatt befejezte a munkáját és 1900-ban a kongresszus újra összeült. A püspökség majdnem teljes autonómiát kapott, de az adminisztráció a kormány kezében maradt. 1901 és 1902-ben zajlottak ezek a megbeszélések, a második évében a kongresszus befejezte munkáját és a király elé terjesztette, aki azonban nem döntött az ügyben és azóta sem történt változás. 1909-ben hosszú megbeszélések után végül megállapodtak az egyházi fizetések tekintetében. A törvény pontosan megszabta az egyházi méltóságok és tisztségek honoráriumait. Az egyházi ügyeket az oktatási és egyházügyi minisztériumhoz tartozó külön osztály felügyelte, aminek egy magasabb egyházi méltóság volt a vezetője. Az egyházi méltóságokat a király nevezte ki, akiket ez a minisztériumi osztály terjesztett fel és javasolt. 1870-ben visszaállították azt a királyi rendelkezést, hogy csak királyi jóváhagyással lehetett alkotmányt és rendeleteket kihirdetni Magyarországon. Meg kell említeni, hogy a Ne Temere Bulla, amelyet a Szentszék a vegyes házasságokkal kapcsolatban kiadott, Magyarországon nem lépett életbe a magyar püspökség kifogása miatt, de a Provida alkotmányt, amit ugyanebben az ügyben Németországban adtak ki 1906. január 18-án, Magyarországra is kiterjesztették.

Különösen a kommunista uralom korai éveiben, az egyháznak nagymértékű kizsákmányolásban és üldöztetésben volt része. Kezdetben sok pap nyíltan ellenszegült az új kormánynak. Az új rezsim ezt a viselkedést árulásnak minősítette és az egyházakat a hatalom ellenségének tekintette.

A feszültség és a nyílt konfliktus a Római Katolikus Egyházra éleződött ki. 1945-ben az, első háború utáni földreform miatt, az egyház elvesztette összes földbirtokát és ez még a kommunizmus előtt történt. A legtöbb katolikus rendet 1948-ban feloszlatták (63-ból 59-et), amikor is az egyházi iskolákat szintén átvette az állam. A legtöbb katolikus egyesületet és klubot melynek száma kb. 4.000 volt, szintén feloszlatták. A papok egy részét a kommunista rezsim ellen irányuló kritikáik miatt letartóztatták és bebörtönözték, többek között Mindszenty bíborost is. 1950-ben kb. 2.500 szerzetest és apácát kb. a Magyarországon élő szerzetesek 1/4-ét deportálták. A 68 vallási újságból és folyóiratból 64-et betiltottak. Már 1950-ben a katolikus egyház elfogadott egy olyan egyezséget, amely az egyházi hivatalokat arra kényszerítette, hogy hűségesküt tegyenek az alkotmányra. Az egyház és az állam közti kapcsolat továbbra is feszült maradt az egész évtizedben.

Az 1960-as években a két fél fokozatosan egyezségre jutott. 1964-ben az állam egy jelentős megállapodást kötött a Vatikánnal, a maga nemében az elsőt, amiben kommunista állam volt érintett. A dokumentum jóváhagyott olyan püspöki kinevezéseket, amiket az egyház hozott, ugyanakkor nem rendezték Mindszenty régóta húzódó ügyét. Mint korábban, a megállapodás elrendelte az egyes egyházi pozíciókat betöltött személyek eskütételét az alkotmányra és az ország törvényeire. De ez az eskü csak olyan mértékben volt kötelező, amennyiben az ország törvényei nem ellenkeztek a katolikus hit tanaival. Az egyház elismerte az állam jogát abban, hogy jóváhagyja a magas egyházi méltóságok kinevezését. A megállapodás értelmében a Magyar Katolikus Egyház küldhetett papokat a pápai intézetbe Rómába az állam jóváhagyásával és évente minden egyházmegye küldhetett egy papot Rómába. A maga részéről a kormány vállalta, hogy nem akadályozza az intézet munkáját.

A megállapodás után sok betöltetlen papi állás ismét betöltésre került. Az egyház szervezeti struktúrája fokozatosan újjáalakult és az egyházközségek ismét működni kezdtek. Az egyház elkezdett szerepet vállalni az ország ünnepi életében. Az egyház és az állam közti feszült kapcsolat enyhülni kezdett, különösen mikor 1974-ben a Vatikán hivatalosan is üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. (1971-ben Mindszenty engedélyt kapott az ország elhagyására, miután sok évig az Amerikai Nagykövetségen élt Budapesten, ahová azért menekült, hogy elkerülje a letartóztatást.) Az új prímás, Lékai László bíboros, aki hivatalát 1976 és 1986 között töltötte be, a „kis lépések” politikáját támogatta, amelyen keresztül igyekezett kibékíteni az ellentéteket egyház és állam közt és erősítette a kapcsolatokat az úgynevezett „csendes, békés párbeszédek” segítségével. Szorgalmazta, hogy a katolikusok legyenek jó állampolgárok, ugyanakkor keressék a személyes és közösségi kapcsolatot az egyházzal.

Az 1960-as és 1970-es években komolyan megcsappant a hívők száma (főleg a szertartásokon való részvételeken) és érdekes, hogy ez azokban az években történt, amikor az állam már nem üldözte az egyházat olyan kirívóan. Egyes szakértők úgy vélik, hogy az egyház azért szerzett népszerűséget mint antikommunista intézmény, mert az emberek széles körben elégedetlenek voltak az anyagi, politikai és kulturális irányvonallal az országon belül. Ahogy a körülmények javultak, az egyház már nem került az elégedetlenség középpontjába. Egyes (mind világi, mind egyházi) katolikusok úgy látják, hogy Lékai a simulékony, kompromisszum kész politikájával túl messzire ment, amivel veszélyeztette az egyház pozícióját.

Az 1980-as években a Katolikus Egyház nem tudott megfelelő szolgáltatást nyújtani minden közösség számára. A papok kiöregedtek és a számuk csökkent. Amíg az 1950-es években az egyháznak 3583 papja és 11538 szerzetese és apácája volt, addig 1986-ban csak körülbelül 2600 pap és mindössze 250 szerzetese és apáca állt rendelkezésre. Világos volt ugyanakkor, hogy az egyháznak kézzelfogható előnye származott az állammal való kapcsolatából. Például az 1980-as években a bencés, ferences és piarista szerzetes rendek, valamint a Miasszonyunk tanító apáca rend ismét működhettek korlátozott számban. 1986-ban engedélyezték a Magyarországi Miasszonyunk Apácarend megalapítását. Az 1980-as években az egyháznak 6 szemináriuma volt a papi képzés számára és egy teológiai akadémiája Budapesten.

A kommunista hatalomátvétel után a protestáns egyházak még jobban beolvadtak az új állami hatalomba, minta a katolikus egyház. Ők nem kerültek a konfliktusok középpontjába. A református (kálvinista), unitárius és evangélikus egyházak az 1940-es években mind megegyezésre jutottak az állammal (ahogyan a kis görög ortodox és zsidó közösségek is). Ezek a megállapodások biztosították a jogot a protestánsoknak a vallás gyakorlásához és bizonyos anyagi támogatásokhoz (amit 1949 után hűségeskühöz kötöttek). Egyes protestáns vezetők dicsérték a megállapodást, mint egy új korszak kezdetét, ahol minden egyház egyenlő elbánásban részesül. Ugyanakkor számos református pap és követői lettek aktív támogatói az 1956-os forradalomnak. A forradalom bukása után sokan közülük a „szabad egyházakhoz” csatlakoztak (beleértve a baptista, metodista, adventista egyházat) melyek a történelmi protestáns egyházaktól függetlenül működtek. 1986-ban, nyugati becslések szerint, a népesség 67,5 %-a volt római katolikus, 20 % református (kálvinista), 5 % felekezeten kívüli, 5 % lutheránus (tagjait főleg a német és szlovák kisebbség tette ki, de voltak köztük egyéb magyar kisebbségek is). Egyéb keresztény felekezetekhez tartoztak az unitáriusok, ortodoxok, számtalan kis protestáns csoport mint például a baptisták, metodisták, adventisták, mormonok. A legtöbb ilyen kis egyház kapcsolatban állt a szabad egyházak nemzeti tanácsával és a szabad egyházak csoportjához sorolták őket. Az országban 65 000 és 100 000 közé volt tehető a gyakorló zsidó vallásúak száma. A maradék lakosság nem tartozott semmilyen vallási felekezethez, vagy közösséghez. Egyetlen egyház, vagy vallás sem hozható olyan szoros összefüggésbe a nemzeti öntudattal, mint a katolikus egyház Lengyelországban.

Nyugati megfigyelők arra a következtetésre jutottak, hogy annak ellenére, hogy az országban közel 5 millió gyakorló katolikus élt, a vallás nem tudott életképes alternatívával szolgálni, ami felvehette volna a versenyt az állam által támogatott anyagelvű és a vallást a mindennapi életből kiszorító törekvésével szemben, ami egyre inkább tendenciává vált a modern társadalomban. Így nem volt lehetséges, hogy a vallás váljon az elégedettség motorjává, mint ahogyan Lengyelországban, vagy limitáltabb formában, az NDK-ban (Kelet-Németországban) történt.

Az 1980-as évek figyelemreméltó jelensége volt, hogy ezrével jelentek meg erősen aktív ima és meditációs csoportok, mind a protestáns, mind a katolikus egyházközösségeken belül. Pár ilyen csoport konfliktusba került az egyházi hierarchiával a katonai szolgálat és egyéb más dolgokkal kapcsolatban az állammal való együttműködés kapcsán.

Az alkotmány garantálja a lelkiismereti és vallásszabadságot. 1989-ig azonban ezek a garanciák súlyosan korlátozva voltak az Állami Egyházügyi Hivatal által, mely szabályozta az egyházak tevékenységét. 1989. június 15-én a kormány megszüntette ezt a hivatalt. Helyette a kormány egy „Nemzeti Egyházi Tanács” felállítását tervezte, amely inkább egy „konzultációs testületként” és nem pedig az egyházakat kontroláló hivatalként volt hivatott működni. Ezen túlmenően a Kulturális Minisztérium felelősséget vállalt az egyházi ügyekért. Szintén 1989-ben a kormány nyilvános vitára bocsátotta a „lelkiismereti szabadságról, a vallás szabad gyakorlásáról és az egyházi ügyekről szóló törvényt.” A dokumentum, amit az egyházak képviselői készítettek elő, megtiltotta a hívők elleni diszkriminációt, elismerte az egyházakat, mint önálló jogi személyeket és elfogadta az egyenlőségüket a törvény előtt. Még az 1980-as évek végén folytatódott a jelentősebb egyházak állami támogatása és lehetőséget adtak az egyházi ügyekbe való befolyásra.

1945 és 1986 között a vallási közösségek 306 római katolikus, 46 kálvinista (református), 33 evangélikus és 23 unitárius templomot építettek vagy újítottak fel. A szabad egyházak gyülekezete 185 új épületet emelt és a zsidó hitközség egy új zsinagógát épített. Különböző felekezetek kisebb kiadókat alapítottak és újságokat, folyóiratokat és könyveket publikáltak. Alkalmanként rádiók is sugároztak vallási műsorokat. A különböző egyházak és felekezetek valamennyien (a szabad egyházak egyszemélyben) legalább egy teológiai akadémiát vagy főiskolát működtettek a papság képzésére. Ugyanakkor a hallgatók száma csekély volt; 1987-ben 648 érettségiző közül 75-en jelentkeztek ilyen intézményekbe.

FORRÁS: Stephen R. Burant, ed. Hungary: A Country Study. Washington: GPO for the Library of Congress, 1989.

FORRÁS: Wikimedia Foundation, Inc. Hungarian Catholics, utolsó módosítás 2011. április 18.